Egy darabka művészettörténet
Még nincs vége az évnek az aukciós piacon, de az „év műtárgya” címet aligha lehet már elvenni a kortárs képzőművészet legismertebb ismeretlen alkotója, Banksy Kislány léggömbbel című festményétől, amely a Sotheby’s október 5-i londoni kortárs árverésén 1 millió 42 ezer fontért kelt el. A szenzációt ez esetben nem az ár jelenti – bár az jóval magasabb, mint a 2–300 ezer fontos becsérték, mégis elmarad a művész még 2008-ban felállított, 1,9 millió dolláros életműrekordjától.
A történet bejárta a világsajtót: a leütés után távirányítással működésbe lépett a kép keretébe beépített iratmegsemmisítő, és a teremben ülők legnagyobb megdöbbenésére a mű alsó felét vékony csíkokra vágta. A Sotheby’s által európai gyűjtőnőként és az árverezőház régi ügyfeleként leírt vevőnek ezt követően módja lett volna visszalépni a vásárlástól, ám ő némi gondolkodás után arra jutott – joggal –, hogy most nem egyszerűen egy festmény kerülhet a birtokába, hanem egy darabka művészettörténet, és kifizette a vételárat. Banksy időközben átkeresztelte a munkát, a képeinek autenticitását igazoló cég pedig hivatalosan is a művész eredeti alkotásának ismerte el azt. (Az új cím Love is in the Bin, amit – mivel a „love” és a „bin” is többértelmű, és a művész szándékait nem ismerjük – inkább nem fordítunk le magyarra.)
Miközben a sajtót az ügy kapcsán főként az izgatta, hogy a Sotheby’s be volt-e előzetesen avatva a leginkább performanszként leírható történésekbe, vannak itt sokkal érdekesebb kérdések is, amelyekre valószínűleg még hosszabb ideig nem születik egyértelmű válasz. De Banksy egyik célja bizonyára éppen az volt, hogy teret nyisson a legkülönbözőbb értelmezéseknek, elgondolkodtasson a művészet fogalmáról és annak változásairól, a műkereskedelem szerepéről és praktikáiról. Ami egyébként a Sotheby’s beavatottságának kérdését illeti, erre szinte bizonyosan igen a válasz. Nem csak abból lehet következtetni erre, hogy a mű végig az árverési terem falán lógott – amit becsértéke nem indokolt –, és utolsó tételként került a kalapács alá. És nem is csak abból, hogy amikor másodpercekkel a kalapács koppanása után – mondjuk így – állagát durván megváltoztató beavatkozáson esett át, a jelen lévő Sotheby’s alkalmazottak arcán egyáltalán nem volt látható az a döbbenet, ami ilyen esetben teljesen indokolt lett volna. Időközben nyilvánosságra került, hogy Banksy emberei tárgyaltak az árverezőházzal és kérték, hogy ne szedjék ki a képet az amúgy gyanúsan vastag, 18 centis keretből mondván, hogy az a mű szerves részét képezi.
Banksy: Love is in the Bin, 2018. A Sotheby’s jóvoltából
A művészeti szcéna szakembereinek ma nehezükre esik beismerni, hogy Banksy, akihez hasonló önpromóciós képességgel nagyon kevés alkotó rendelkezik, az orruknál fogva vezette őket. Csak azt nem lehet még pontosan tudni, hogy szándékosan, avagy véletlenül. Az első napokban ugyanis mindenki azt hitte, hogy ami történt, pontosan a művész szándékai szerint történt. Az aukciósház boldogan jelentette ki, hogy ők értékesítettek először olyan műtárgyat, ami magán az aukción, „élőben” született meg, műtárgypiaci elemzők pedig arról kezdtek cikkezni, milyen jól illik önmaga végzete felé tartó, önsorsrontó világunkhoz egy olyan műalkotás, amely kicsiben ugyanezt teszi magával. Csakhogy néhány nap elteltével Banksy nyilvánosságra hozott egy videót, amelyen bemutatja, hogyan működik a vásznat szétszabdaló berendezés, majd azt állítja, hogy célja a kép nem félig, hanem teljes egészében történő ledarálása volt, s ez a próbákon mindig sikerült is. Ha ez így van, a művész nyilván jól szórakozott azon, milyen komoly teóriákat gyártott a szakma a „félig ledarálás” megideologizálására – de nem zárhatjuk ki azt sem, hogy a videóra rögzített vallomás megint csak a bennfentesek félrevezetését szolgálja. Ha Banksy célja az volt, hogy görbe tükröt tartson a műkereskedelem elé, akkor az utóbbi változatnak is könnyen esélyt adhatunk. Abban mindenesetre biztosak lehetünk, hogy tőle nem fogjuk megtudni, melyik verzió a valós.
Természetesen szenvedélyes viták forrása az is, hogy Banksy vajon alapvetően marketing-gegként tekint-e a történtekre, vagy valóban egy olyan kísérletnek voltunk tanúi, amely a „mi tekinthető művészetnek, hol vannak annak határai” típusú kérdésekre keres újszerű válaszokat. A legvalószínűbb, hogy a kétfajta szándék kombinációjával állunk szemben. Mindkettőnek vannak hagyományai a művész eddigi működésében – az önmaga iránti érdeklődés fenntartásában már azzal is elképesztő eredményt ért el, hogy máig meg tudta őrizni inkognitóját, miközben nyilvános helyeken alkot, segítő csapat veszi körül, galéria képviseli stb. Az első megfontolás, azaz az önreklám szerepére utalhat az is, hogy a „félig ledarált” festményen van egy rövid ajánlás – „Thanks, Jo” –, márpedig Jo Banksy PR-ügynökének keresztneve, akinek komoly szerepe lehetett az akció kitervelésében. Ami a teoretikusabb megközelítést illeti: az árverésen született mű – valahol félúton egy „kész” kép és egy dadaista vagy szürrealista performansz között – a rendkívül széles visszhangnak köszönhetően most esélyes lehet arra, hogy ne csak a „kánoncsinálók” szűk köre mondjon ítéletet felette – még ha utóbbiak ezt nem is veszik feltétlenül jó néven.
Szerző: Emőd Péter
