Vélemény
Hozzászólok

Kandinszkij absztrakt képeinek krónikája

Az absztrakt képekkel kapcsolatban az a téveszme él az emberekben, hogy ilyen mázolmányt tényleg bárki tud festeni. Az igazság persze ennél sokkal összetettebb, ha azt az instrukciót kapjuk, hogy vegyünk magunk elé egy üres papírt és alkossunk olyan formákat, amivel ki tudjuk fejezni milyennek látjuk a világot, akkor a saját bőrünkön is megtapasztalhatjuk, hogy a művészet nem egyenlő a mázolással, egy festményen minden formának és színnek, ecsetvonásnak jelentősége van.

Egyik reggel a villamoson utaztam és azon agyaltam, miért nem értékelik jobban az emberek a kortárs művészetet. Hánytam vetettem a dolgot és arra a következtetésre jutottam, hogy ebben az nagy szerepe van az oktatásnak, vagyis a művészeti oktatás hiányának. A rajzórákon nem tanítják meg hogyan lássunk a művészetet és a műtárgyakat. Jobb esetben a korábbi korokról még van valami halvány lila fogalmunk, de a kortárs művészet többnyire fekete folt marad. Ha a modern festészet megértéséhez nem is lesz elegendő ez a cikk, talán az absztrakt festészet egyik meghatározó alakjának, Kandinszkijnak a recepciójához igen.

Vaszilij Vasziljevics Kandinszkij: Sárga-vörös-kék (1925). A WikiArt jóvoltából

„A hegedűk, a basszusok mély tónusai és különösen a fúvósok az éjfél előtti órák hatalmát testesítették meg akkor számomra. Elmémben megjelent az összes szín, mind ott álltak szemeim előtt. Vad, majdnem őrült vonalak rajzolódtak ki előttem. Az talán kicsit erős kifejezés lenne, hogy Wagner festette meg zeneileg ezen óráimat, azonban ekkor világossá vált számomra: a festészet ugyanolyan erőt képes kifejezni, mint amilyennel a zene rendelkezik.”

Induljunk ki az alábbi mondatból:
„Kandinszkij miután hallotta Moszkvában Wagner Lohengrinjét az absztrakció felé fordult.” Karl Ruhrberg: Moszkva és Lohengrin (In.: Művészet a 20. században)

Miért egy Wagner opera váltotta ki az orosz művészből ezt a hatást? Ahhoz, hogy megválaszoljam ezt a kérdést előbb meg kell értenünk a romantika korának művészetfilozófiáját és a művész társadalomban betöltött szerepét!

Vaszilij Vasziljevics Kandinszkij: Akhtirka ősszel (1901). A WikiArt jóvoltából

A romantika korában sokan hittek a Gesamtkunstwerkben (művészetek egységében), majd Schopenhauer hatására egy új művészeti formák-művészek közötti versengés alakult ki, amelyből a zene került az élre. Aki behatóan ismeri Wagner életművét – különösen a Ring-ciklust (A Rajna kincse, A walkür, Siegfried, Istenek alkonya) – az tudja, hogy a német zeneszerző ifjú éveiben még hitt a Gesamkunstwerkben, majd 1854-ben Schopenhauer hatására az abszolút zene hívévé vált. Wagner a Ring első operájának, A Rajna kincsének a megírásakor még Ludwig Feuerbach filozófiáját követve a szeretet felőli megváltást állította a középpontba, de az egész műben felfedezhető a materialista gondolkodó hatása. Feuerbach A kereszténység művészete című értekezésében leírta, hogy szerinte az embereken és a természeten kívül nincsen más létező, az istenek pedig az emberi vallásos fantázia kivetülései. Mivel az emberek teremtették a görögök isteneit és a keresztények istenét, így az isteni tulajdonságoknak is nagy jelentősége van, ugyanis ezekből következtethetünk az emberre vonatkozó igazságokra. Wagner a Ring isteneit a romlott világ képviselőiként ábrázolta, akik nem képesek jobbá tenni a világot, ugyanis gyógyírt szerinte csak az emberi szereteten alapuló forradalom hozhat.
Wagner 1849-re kiábrándult a forradalomból, még nem olvasta Schopenhauer művét, A világ mint akart és képzetet, de már 1850-es operájában a Lohengrinben is csalódik a főhős a szerelemben (itt a szereteten alapuló megváltás már teljesen elmarad). Schopenhauer hatására a zene lesz az elődleges, ugyanis csak a zene tud az abszolútummal érintkezni, ezért a Ring-ciklust lezáró Istenek alkonyából kimarad a szeretet általi megváltás és Brünnhilde monológja is; a nézőknek „csak” a zene marad.

Vaszilij Vasziljevics Kandinszkij: Kompozíció IV. (1911). A WikiArt jóvoltából

Ahhoz, hogy eljussunk Kandinszkij absztrakciójához be kell vonnom még egy szereplőt a történetbe! Baudelaire 1861-ben írta meg Richard Wagner és a Tannhäuser Párizsban című tanulmányát, ami védőbeszédként is értelmezhető, ugyanis Wagner francia bemutatója megbukott. Baudelaire írása három szöveget helyez egymás mellé (Liszt 1851-es Lohengrin kritikáját, Wagner 1853-as szövegét és saját a Romlás virágaiban megjelent versét csatolja a tanulmányhoz, illetve 1846-os Szalon kritikájából is idéz, ami az álom, a zene és a szinesztézia kapcsolatát járja körül), amik a Lohengrin előjátékát próbálják értelmezni. Baudelaire szerint minden szöveg ugyanarról szól: a művészet egységes, csak a kifejezésmód változik és más a nyelvezet. „Az lenne a meglepő, ha a hang képtelen lenne a szín kifejezésére.” A francia költő gyakran használja a szinesztézia (a hang, a szín és az illat titkos egybecsengése) fogalmát, több helyen is a vörös különböző árnyalataihoz hasonlítja Wagner zenéjét.

Innen már csak egy ugrás Kandinszkij figura nélküli festészete!

Az orosz festő tulajdonképen Baudelaire szinesztéziáról alkotott elméletét fűzte tovább, amikor rájött arra, hogy ha a hangokat szavakkal, akkor színekkel és formákkal is meg lehet teremteni.
Kandinszkij nagy utat tett meg, amíg bekövetkezett az áttörés! Kezdetben az orosz népmesekincs romantikus alakjait jelenítette meg elbeszélő modorba, majd a Lohengrin zenéje értette meg vele, milyen is egy absztrakt kép struktúrája.

Vaszilij Vasziljevics Kandinszkij: Búcsú (1903). A WikiArt jóvoltából

Kandinszkij egy alkonyi órán döbbent rá, mennyire érdekessé teszi a látványt a képeken, ha a tárgyak elmosódottabban látszanak. Amikor festődobozzal hazajött alkonyatkor az általa festett, oldalra állított kép teljen mást hatást mutatott, mint ugyanaz a kép nappal.
Kandinszkij festészetének egyre fontosabb eleme lett a síkfelület és lassanként száműzött minden naturális vagy impresszionista részletet. Már nem a motívum volt a festmény tárgya, hanem az eszközök – a forma, a szín és az alakzat. A látvány lényegi elemekre redukálásával Kandinszkij azt akarta elérni, hogy a festmény függetlenedjen a természeti látványtól és a színek által kiváltott hatás legyen a központban.
„Nos általában is a színek segítségével juthatunk el közvetlenül az emberi lélekhez. A szín a billentyű. A szem a kalapács. A lélek a sokhúrú zongora.” És Kandinszkij azt tűzte ki célul, hogy a lélek zongoráján játsszon!

A szellemiről a művészetben című 1912-es értekezésében felvázolta a szín és a forma közötti összefüggésrendszert.
„Vannak hideg vagy meleg, világos vagy sötét, szúrós és sima, lágy vagy kemény színek. {…} A kék és a vörös, a hideg és a meleg közti feszültség a szellemit és a szenvedélyt fejezi ki. Csökken a feszültség, ha összekeverjük őket, az így létrejött sárga maga a nyugalom. A fehér a nagy csend, a fekete a naplemente utáni halott semmi, a szürke pedig hangtalan és mozdulatlan. Az égő vörös a hatalom, az energia, az öröm és a győzelem érzetét kelti. A formák is önálló karakterrel és hangulattal rendelkeznek. A kör a tökély és a teljesség, míg az átmérőn nyugvó félkör a nyugalom, a csúcsával felfelé mutató háromszög az energia megtestesítője. A formák tekintetében kulcsszerepe van az iránynak, hasonló a helyzet a vonalakkal: a vízszintes a nyugalmat, a felfelé irányuló örömöt, a lefelé mutató pedig szomorúságot fejez ki. A zenéhez hasonlóan a festészet is rendelkezik ritmussal, jellemzők rá az ismétlések és a vezérmotívumok.”

Vaszilij Vasziljevics Kandinszkij: Improvizáció. Áradat (1913). A WikiArt jóvoltából

Kandinszkij írásával kezdetét vette egyfajta művészeti szótár kialakítása. A művészet írott nyelvvé változott, amelyet csak az tudott igazán élvezni, aki értette is a vonalak és színek mögött meghúzódó filozófiát.
Kandinszkij képei azonban nem tekinthetők sem tartalom nélküli puszta ornamentikának, sem józan számítással létrehozott alkotásoknak, az emberi lélek ugyanis összetettebb ennél! Kandinszkij hevesen tiltakozott a formalizmus vádja ellen, s azt sem bocsátotta meg, ha valaki jelentés nélküli geometriát emlegetett.

Vaszilij Vasziljevics Kandinszkij: Kék ég (1940). A WikiArt jóvoltából

„Minden eszköz szentesíthető, ha belső szükségszerűségből fakad. Minden eszköz kárhoztatható, amely nem a belső szükségszerűségből táplálkozik…. Nincs annál kártékonyabb, mint erőszakkal keresni a formát. A tartalmat elsősorban a művész személyisége határozza meg, másodsorban pedig a kor, amelyben élt.”

Érdeklik a műtárgyak, antikvár könyvek és a műkereskedelem világa? Nézze meg aukciós naptárunkat!

Forrás:
Kovács Imre: Álom és szinesztézia. Megjegyzések a Lohengrin előjátékának befogadástörténetéhez. In.: Magyar Zene, LIV. évf. 2. szám (2016. május)
Ingo F. Walter (szerk.): Művészet a 20. században. Taschen/Vince Kiadó, 2000.
Bryan Magee: Wagner világképe. Park Kiadó, 2014.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük