A teljes bevételt a Vadaskert Alapítványnak ajánlja fel az együttes
Egyedi kerámiatányérokat bocsát árverésre a Quimby együttes, hogy így segítse a Vadaskert Gyermekpszichiátria munkáját. Az aukción 12 darab, a zenekar tagjai által készített, dedikált és sorszámozott alkotásra lehet licitálni. A bevétel teljes összege a Vadaskertet támogatja, ahol a koronavírus-járvány kitörése óta ugrásszerűen megnőtt a mentális problémákkal küzdő gyermekek száma.
Kiss Tibi, Varga Livius, Kárpáti József (Dódi), Balanyi Szilárd, Gerdesits Ferenc és Mikuli Ferenc (Fefe) bevonultak a műhelybe és mindenki a saját ízlésvilágának megfelelően készítette el az egyedi kerámiákat. A csapatot megérintették azok a hírek, amelyek a gyerekek mentális állapotának rohamos romlásáról és a szakemberek heroikus küzdelméről szóltak, ezért úgy döntöttek, hogy karácsonykor az Apacuka kerámiával közösen jótékonysági árverést hirdetnek. A rajongók így teljesen egyedi Quimby kreációkat szerezhetnek a fa alá, miközben egy jó ügyet is támogatnak.
„Nem szakemberek vagyunk, hanem érzékeny művészek és édesapák” – mondta Kiss Tibor arról, hogy miért érzik fontosnak a gyermekek ügyét. „A közelmúlt, a jelen és előreláthatólag sajnos a jövő eseményei is rendkívüli nyomást gyakorolnak nemcsak ránk, felnőttekre, hanem az érzékeny korban lévő gyerekekre egyaránt. Ha idejében elcsípik a szakemberek a bajt, akkor sokkal nagyobb eséllyel lehet kezelni ezeket a pszichés állapotokat” – nyilatkozta a Quimby énekese.
Kreatív emberként az agyagozás is nagy hatással volt a zenészekre. „Teljesen belefeledkeztünk. A szabad lelkű gyermeki, kreatív énünk indult el azonnal, amikor kezünkbe vettük az agyagot. Egymás után jöttek az újabb és újabb ötletek” – mondta Kiss Tibi. „Az agyag olyan, mint az agyad. Nemcsak halmazállapotra, hanem komoly figyelmet is igényel a szürkeállományodtól, hogy úgy alakuljon a készített tárgy, ahogy szeretnéd!” – tette hozzá Fefe, a csapat basszusgitárosa.
„Őszintén meghatott bennünket a Quimby kreatív és önzetlen felajánlása. Hihetetlenül jó fejek, hogy ennyire szívükön viselik a gyermekek mentális egészségének ügyét. A kórház dolgozói között sok a Quimby rajongó, így átérezzük, hogy micsoda öröm lehet megkaparintani egy ilyen személyes ereklyét” – mondta el Tárnok Zsanett, a Vadaskert Alapítvány vezetője. A zenészek felajánlása a lehető legjobb pillanatban érkezett, mert a Vadaskertben drámai küzdelmet folytatnak a megnövekedett esetszámokkal.
A Vadaskert Gyermek- és Ifjúságpszichiátria Kórház és Szakambulancia immáron évek óta teltházzal működik, a személyzet megfeszített munkában és új terápiás megoldásokkal igyekszik ellátni az ország különböző részeiből érkező, pszichés gondokkal küzdő gyermekeket és fiatalokat. A COVID-járvány kezdete óta a szorongásos és depressziós esetek száma az ötszörösére nőtt, a sürgősségi esetszám pedig 40%-kal emelkedett. Kiemelkedően sok az önsértő fiatal.
„A helyzet normalizálódására nem számíthatunk, ezért svéd mintára átalakítjuk a működésünket. Új dialektikus viselkedésterápiás részleget alakítunk ki a kórházban, egy terápiás központot. A cél az, hogy a gyerekeknek és a szüleiknek is segíteni tudjunk és így jelentősen visszaszoríthassuk az önsértések számát. Az aukción befolyt összeget ezekre a fejlesztésekre, a kapacitásunk növelésére költjük” – mondta el Tárnok Zsanett.
Az online aukció december 1-én indul és december 15-ig tart.
Fränkel József, az apjától örökölt műkereskedelmi vállalkozást magasabb szintre kívánta emelni. Célja az volt, hogy a hazai legkiválóbb művészekkel akart foglalkozhasson, akiknek kiállításokat, bemutatókat szervezett. Sok esetben külföldi értékesítési utakat, vásárokat szervezett, amelyekkel a hazai képzőművészet népszerűsítése mellett jelentős eladásokat is realizált.
Saját műkereskedését a Fränkel-Szalont végül apja, Ernő halálát követő második évben, 1931-ben nyitotta meg 29 évesen. A galéria a Mária Valéria utca 8. szám alatt a mai Apáczai Csere János utcában volt (az utcának ezen szakaszán ma a Marriott Hotel található). Kiállításokat rendezett kortárs magyar képzőművészek alkotásaiból; kiállítottak a KUT, az UME képzőművészei, a nagybányaiak (Ferenczy Valér, Ferenczy Noémi) és művészcsoportokhoz közvetlenül nem tartozó művészek is. A galéria gyakorlatilag 1945-ig működött, de folyamatosan hatalmas összegeket emésztett fel Fränkel vagyonából. Fränkel József havonta több ezer pengővel finanszírozta művészeit: Vaszary Jánost, Csók Istvánt, Iványi-Grünwald Bélát.
A Fränkel-Szalon
Az új típusú modern magyar művészettel foglalkozó szalon ötletét egy találkozás szülte. Fruchter Lajos (1882-1953), műgyűjtő, mérnök, az Angol Elemi és a Bázeli Biztosító budapesti igazgatója, kezdetben a XIX. és XX. sz. eleji magyar klasszikus mestereket (id. Markó Károly, Munkácsy Mihály, Paál László, Rippl-Rónai József stb.) gyűjtötte, majd az Oltványi-gyűjtemény hatására az élő képzőművészetet, a kortárs művészetet propagáló új típusú műgyűjtővé vált. Fruchter volt az, aki megmutatta Fränkelnek, hogy mi a jövő. Így emlékszik a találkozásra Fränkel József:
„Felmegyek, és látok egy csomó Berényt, Czóbelt, Bernáthot. Hát csak néztem. Miféle új stílus ez? Volt ott egy kép; egy szamár megy fel a hegyoldalon. Na, gondoltam, ez itten egy szamár — vagy én vagyok a szamár? Mert nem értettem az egészet. Hogy vannak ezek megfestve? Elsőre bizony nem nagyon tetszettek nekem ezek a modern festők! De a Fruchter csak magyarázza: úgy nézzem ezeket, hogy az övék a jövő, a fiatal nemzedéké. Neki pedig jó szeme volt ehhez, adni lehetett a szavára. Úgyhogy megkerestem ezeket a festőket és leszerződtettem őket, a moderneket — már akivel tudtam boldogulni.”
Gerlóczy Gedeon lakása a Galamb utca 3. szám alatt 1979-ben. Csontváry Kosztka Tivadar Magányos cédrus című festménye előtt az építész lánya, Gerlóczy Glória áll (Fotó: Urbán Tamás, Fortepan/Képszám: 89351)
A Fränkel Szalon névadója elképzelése szerint kiállítótér- és galériaként működött. Időszakos kiállítások mellett árverések szervezését és megtartását is vállalta. Emellett Fränkel kapcsolatainak köszönhetően nyugat-európai értékesítéseket is szervezett, ő hozta létre az első modern műkereskedelmi galériát. A galéria egy kitűnő kvalitásérzékkel és nemzetközi kitekintéssel rendelkező műkereskedő művészeti ízlését, magas szintű szakmai tudását tükrözte. A Fränkel-Szalon 1935-ben a francia művészek munkáiból rendezett kiállítással, majd az 1936-ban megrendezett Csontváry-Kosztka Tivadar tárlattal ért szakmai zenitjére. A Csontváry-Kosztka Tivadar kiállítás koncepciója értékesítéssel egybekötött tárlat volt. Gerlóczy Gedeon huszonnégy Csontváry festménye közül tizenhét művet eladási szándékkal adott át Fränkelnek. A kiállítás végére tizenkettő alkotás talált új gazdára (Neményi Bertalan gyűjtő lehetett a vevő). Egy alkotást (A kidőlt obeliszk) maga Fränkel vett meg, majd tőle később került szintén Neményi Bertalan tulajdonába. A háborúban felbomló Neményi-hagyaték Csontváry-kollekciójának értékesítésében – amelyek 1977-ben a Petró-gyűjteményből a Hermann Ottó Múzeumba kerültek – ismét Fränkel József vállalt szerepet. Az idős – ekkor már a 77. évében járó – képszakértő becsülte fel a gyűjtemény kiemelkedő darabjainak forgalmi értékét. Szakértői munkájára a sajtó is felfigyelt, és féloldalas cikkekben ismertetik meg a közönséget a nagy értékű művekhez köthető irdatlan árakkal.
A Fränkel-Szalon 1945-ben zárt be. Fränkel a munkatáborból hazafelé Párizsban megpróbált Picasso alkotásokat vásárolni, de nem járt sikerrel. Ezután hosszú időre nem vállalt nyilvános műkereskedői szerepet, de nagy valószínűséggel kamatoztatta tudását, hiszen ismerte a gyűjtőket, ismerte a műveket. Így a konszolidáció éveire jellemző műtárgypiacon is biztosan jelen lehetett. A magyarországi műtárgyállomány a nagy világégést követően is rendkívüli gazdagságot mutathatott. Budapest kincsei egyaránt vonzották a megszállókat, majd a békeidőszak ellenőrző bizottságaiban szerepet vállaló nációk vezető tisztségeit. A műtárgyakkal történő kereskedés az Országház Kávéházban történt, itt időnként Hatvany báró is feltűnt, és banki letétekből széthurcolt gyűjteményéből igen sokat tudott visszavásárolni. A felbomlott nagy budapesti műtárgygyűjtemények új hazai gyűjtőkhöz kerültek, de a legtöbb alkotás külföldre került. Ebben az időszakban tűnt el a nemzetközi jelentőségű műtárgyak zöme itthonról.
A Csontváry-hagyaték megmentője, egyben a modern magyar építészet neves alakja, Gerlóczy Gedeon
A virágzó műkereskedelmi piac a Bizományi Áruház Vállalat 1951-es létrehozásáig jellemzően láthatatlan formában zajlott. A kereskedem a művészek műtermeiben, gyűjtők egymás közötti cserélgetésében, hónaljas nepperek kínálatában, bolt nélküli műkereskedők lakásán és az Ecseri piacon zajlott.
A BÁV 1961-től rendezi meg tematikus, csak festészeti anyagot felvonultató árveréseit. Az első számú szakember, akire a Társaság számíthatott, Fränkel József képszakértő volt. Fränkel 10 éven át biztos kézzel állította össze az anyagot, jól súlyozza azt, érzi, hogy mit lehet eladni és kinek. Ismerte a művészeket, a műveket, tudta minek mi lehet a kikiáltási ára és a majdani leütési ára. Újraépítette a magyar képzőművészeti árverési piacot. Az árverések Fränkel szakértői és kereskedői vénájának köszönhetően nagy sikert hoztak és hamar a gyűjtők, kereskedők első számú legális műtárgyvásárlási helyszíne lett. Ezen az 1961-es festészeti árverésen kelt el például Ferenczy Károly Karám című képe 27 ezer forintért, míg Gulácsy Lajos Sárgaruhás nő című munkája négyezer forintért. Fränkel 1962-től kezdődően a háború előtti kapcsolatainak, ismereteinek köszönhetően az Artex Külkereskedelmi Vállalat közvetítésével részt vállalt a BÁV nemzetközi műtárgypiaci értékesítésben is.
Az idősebb korára is aktív Fränkel mindvégig megmaradt műkereskedőnek, képszakértőnek. Időről időre felbukkant az újságokban egy-egy fontosabb képszakértési ügy kapcsán. A XX. század elején a kortárs magyar művészet műkereskedelmét idehaza életre hívó Fränkel-dinasztia sarjának a Magyar Nemzet egy 1987-es számában, a közlemények rovatban az alábbi néhány soros bejegyzését olvashatjuk:
„Festményekről szaktanácsadás. Irodámban, — Bp., Hímes u. 4. 1029. — csütörtökön 11—18 között fogadok. Levélben megkeresésre felkeresem. Vidéken is. Fränkel József képszakértő.”
„1964. december 5-én vidéki orvosok szabadnapot vettek ki, hogy Budapestre utazzanak, kereskedők és közvetítők gyülekeztek a Kinizsi utcában, vidéki és budapesti gyűjtők léptek egymás lábára; mind a képek szerelmesei. Ezen a napon a BÁV a 11. Képaukciójához kapcsolódó árverési kiállításának megnyitására készült.”
A kiállítás kínálata jól tükrözi a BÁV ekkori festménybecsüsének, képszakértőjének ízlését és szaktudását. Az ekkor közel 60. életévében járó Fränkel József az, aki szakmai munkájával a BÁV képaukcióinak 60-as, 70-es években elért sikereinek szakmai hátterét adta.
Kik gyűjtenek ma képet? — A társadalomnak szinte minden rétegében akadnak szerelmesei a képeknek. Még aki azért kezdi, hogy spekuláljon, pénzét fektesse be, menetközben többnyire az is „megvadul”, beleszeret a képbe, s nem ad el semmi áron” — mondta Fränkel József képszakértő.
Ki is volt Fränkel József? Honnan ered ez a magától értetődő biztos értékítélet? Kitől tanulta a becsüsszakmát? Hogyan vált Magyarország első ismert képszakértőjévé?
A magyarországi műgyűjtés és műkereskedelem történetének feldolgozása a mai napig várat magára. A honi műtárgyakkal való kereskedésről és műgyűjtésről a 18. század előtti időszakban kár beszélni. A kiegyezést követő gazdasági fellendülés a polgárosodó társadalom számára meghozta az addig csak az arisztokrácia számára elérhető műtárgygyűjtési kedvet, és egyre másra alakultak a félamatőr műpártoló egyesületek. Ebben az időszakban nincsenek tőkeerős magángalériák, műkereskedelmi szakemberek, akik meghatároznák a galéria profilját, hitelét, klientúráját. A magyarországi műkereskedelem első jelentős nyíltüzletű galériái az első világháborút követően jelennek meg Budapesten. Az első modern képszalont 1903-ban nyitotta meg a Könyves Kálmán Céh, majd 1910-től a Szent-György-Czéh rendszeres művészeti árveréseket tartott. Singer és Wolfner kiadó kialakította az első szerződéses művészmenedzselési viszonyt Mednyánszky Lászlóval 1910-ben. 1912-ben megnyitotta kapuit az Ernst Múzeum. A korszak pezsgő műkereskedelmi életére jó példa, hogy a Művészház 1912-ben és 1913-ban is rendezett értékesítéssel egybekötött Gustav Klimt, Egon Schiele vagy Oscar Kokoschka kiállításokat. A Postatakarékpénztár árverésein is felbukkantak időnként modern külföldi műalkotások. Nemzetközi hírű műgyűjtőink Nemes, Hatvany, Neményi külföldi modern és antik anyaguk nagy részét azonban bizonyára külföldön szerezték be. Pl.: Neményi Bertalan a berlini Thannhauser-galériában Eugène Carrière, Marc Chagall, Paul Gauguin, Jules Pascin, Pablo Picasso, Pierre-Auguste Renoir és Maurice de Vlaminck alkotásaiból vásárolt.
A két világháború közötti időszak három legerősebb magánerőből létrehozott műkereskedése Tamás Henrik (Tamás Galéria), a már korábban említett Ernst Lajos (Ernst Galéria) és Fränkel Ernő, Fränkel József apja (Fränkel-Szalon). Mindhárom galéria 1945-re tönkrement vagy megszűnt, ennek fő okai elsősorban a 20. század első felének nagy világégései és gazdasági hullámvasútjai voltak. Az első világháború okozta károk és a Trianoni békeszerződés, majd az országot felforgató Tanácsköztársaság teljes belpolitikai és gazdasági bizonytalansága nem kedvezett a műkereskedéseknek. A Horthy-rendszer nagymértékű inflációval indult, a koronát 1927-ben felváltja a pengő, majd a nagy világválság évei és okai a kötött devizagazdálkodás, ami által hazánk kizáródik a nemzetközi műkereskedelmi életből. Az 1931-38-ig tartó konszolidáltabb, kiegyensúlyozottabb időszak végére megszületnek az első zsidótörvények, amelyek kikezdik a hazai pénzügyi, ipari, kereskedelmi élet alapjait.
Fränkel József műkereskedelmi pályafutása édesapja mellett, annak műkereskedéssel foglalkozó boltjában kezdődött. 1902-ben született és fiatal tizenéves kamaszfiú volt mikor édesapja, Fränkel Ernő 1917. május 5-én kiváltotta iparengedélyét, és megalapította a Fränkel-féle műkereskedelmi részvénytársaságot.
Ezen részvénytársaság „az 1917. évi április hó 1. napján tartott alakuló közgyűlés által elfogadott alapszabályok szerint keletkezett. Székhelye: Budapest. A vállalat tárgya: Fränkel Ernő budapesti műkereskedési üzletének folytatása, vagyis képzőművészeti és műipari termékeknek, műtárgyaknak, ún. olajfestményeknek, pasztelleknek, akvarelleknek, grafikai műveknek, szobroknak, porczellánoknak, szőnyegeknek, régiségeknek és antik műipari bútoroknak forgalomba hozatala. Alaptőkéje: 200.000 korona, mely 200 darab, egyenként 1000 korona névértékű, bemutatóra szóló részvényre oszlik. Az igazgatóság 3 tagból áll. Az alakuló közgyűlésen az igazgatóság tagjaiul megválasztattak: Kellner Adolfot, Iványi-Grünwald Bélát és Fränkel Ernőt.”
Igen, jól olvashatjuk: Iványi Grünwald Béla festőművész is alapítója volt a gazdasági társaságnak. Erről a műkereskedelmi boltról nem sok maradt fenn. Kutatásaim alapján több helyen is lehetett bolt 1917-től: a Váci utcában, vagy később a Dorottya utcában . A bolt értékesítési koncepciója merőben eltért az addigi szokásoktól, egyenesen korszakalkotónak nevezhetjük: az élő magyar művészekkel foglalkozott. Elsősorban Iványi mennyiségi festészeti teljesítményére alapozott, de élő szerződése volt Hollósy Simonnal és Csók Istvánnal is. Az üzleti koncepció része volt az egyedi képzőművészeti alkotások forgalmazása mellett a sokszorosított grafikai technikával készülő alkotások értékesítése is. Ez a szintén korszakalkotó ötlet a fiatal Fränkel Józsefnek tulajdonítható, aki maga így vall erről:
„Már gimnazista koromban ott tébláboltam a képek között, és beleszóltam mindenbe, ha kellett, ha nem. Úgy 23-24 éves lehettem, amikor megcsináltam az első saját vállalkozásomat. Támadt ugyanis egy ötletem. Mi lenne mármost, ha én a festőktől megvenném a jogot, és csináltatnék egy csomó olcsó rézkarcot a képeikről? Apám csak legyintett rá. Az egész egy nagy hülyeség, mondta, de azért adott rá pénzt. Én pedig vettem Fényestől, Glatztól, Csáktól három-három képre sokszorosítási jogot, darabonként háromszáz pengőért. Csináltattam mindegyikről rézkarcot, és kétszázötven nyomatot egy jó bécsi nyomdával, aztán felfogadtam pár ügynököt. Fényesen beütött az üzlet! Rövidesen több pénzem volt, mint apámnak; számlám volt Zürichben, Londonban, Amszterdamban“.
Első alkalommal láthat a magyar nagyközönség az európai művészet történetének egyik legkiemelkedőbb mestere, El Greco életművét átfogóan bemutató kiállítást Budapesten. Az összesen csaknem hetven művet bemutató kiállításon a látogatók több mint félszáz alkotást láthatnak a spanyol-krétai mestertől.
A tárlat áttekintést ad El Greco, azaz Domenikosz Theotokopulosz (1541–1614) életművéről, bemutatva a festő teljes formai komplexitását és nagy ívű stílusfejlődését. A Szépművészeti Múzeum őrzi a kontinens egyik legjelentősebb spanyol festészeti gyűjteményét, benne többek között Spanyolországon kívül Európában a legtöbb, öt darab saját kezű El Greco-festménnyel. E művek mellett a tárlatra több mint negyven magán- és közgyűjtemény, például a madridi Museo Nacional del Prado és a Museo Nacional Thyssen-Bornemisza, a toledói Museo del Greco, a párizsi Musée du Louvre és a londoni National Gallery kölcsönzött alkotásokat.
Olyan kiemelkedő művek érkeztek Budapestre, mint például a Szent Sebestyén a palenciai katedrálisból, a Krisztus megkeresztelése a madridi Pradóból, a Szent Lajos francia király egy apróddal a párizsi Louvre-ból, A kufárok kiűzése a templomból a londoni National Gallery-ből, az Idősebb Szent Jakab mint zarándok a toledói Érsekséghez tartózó San Nicolás de Bari-templomból, vagy szintén Toledóból, a Santo Domingo el Antiguo-kolostorból kölcsönzött, Krisztus feltámadása című oltárkép, amely eddig még sosem hagyta el a várost.
A február közepéig nyitva tartó tárlat hét tematikus szekcióban és kronológiai sorrendben mutatja be a kiállított műveket. A félszáz, saját kezű remekmű a művész korai, itáliai éveiben, a bizánci ikonfestészet hagyományait még erősen magukon hordozó, kis méretű fatáblákra festett képeitől indulva a már Spanyolországban készült, nagy méretű oltárképeken, a magánáhítatot szolgáló, közvetlenebb vallásos ábrázolásokon, valamint világi portrékon át, egészen utolsó korszakának látomásszerű alkotásaiig mutatja be munkásságát és páratlan stílusfejlődését, köztük több emblematikus, már El Greco életében nagy népszerűségnek örvendő kompozícióval.
A kiállítás különlegessége, hogy szerepel rajta a krétai-spanyol mester életművéből fennmaradt összesen négy rajzból kettő, a Keresztelő Szent János és a Szent János evangélista című alkotás is.
A kiállítás El Greco életművének átfogó bemutatásán túl kitér a különböző művészeti közegekre is, amelyekben élt és tanult. Bemutatja, miként sajátította el és építette be saját alkotásaiba több velencei és római mester tanításait és a tőlük átvett mintaképeket; továbbá ismerteti két, biztos attribúciójú művekkel rendelkező tanítványa, Luis Tristán, illetve fia, Jorge Manuel Theotokopuli munkáit is.
A kiállítás a Szépművészeti Múzeumban február 19-ig látható.
Az ingyenes online regisztrációhoz kattintson ide!
A webinárium olyan kérdéseket jár körbe, melyek a magyar fotóművészet történetére és kortárs szerepére vonatkoznak. A beszélgetés fókuszába a kortárs magyar fotóművészetet állítjuk.
Panelisták:
Mucsy Szilvia fotográfus, egyetemi tanár, a Budapest Fotó Fesztivál igazgatója-alapítója.
Móricz- Sabján Simon fotóriporter, dokumentarista fotográfus. 2003-tól a lap bezárásáig a Népszabadság munkatársa, 2016 végétől a Manager Magazin és a Világgazdaság fotográfusa. az idei Capa-nagydíj nyertese.
Zsigmond Gábor fotográfus, 25 éven keresztül művészeti vezetőként illetve képszerkesztőként is tevékenykedett különböző magazinoknál. Portré albumai Magyarok illetve Célfotó címmel jelentek meg. 2019-ben társával, Krasznai Jánossal megalapította a Főfotó Galériát, melyet azóta is üzemeltetnek.
Moderátor:
Tűzkő Péter az Online Art Galéria művészeti vezetője. Művészeti tanácsadó, igazságügyi szakértő, történész, művészeti menedzser, műgyűjtő. Több hazai vezető aukciósház szakmai vezetője volt az elmúlt húsz évben. Szakmai tevékenysége mellett 2007-től a Magyar Műkereskedők és Galériák Országos Szövetségének elnökségi tagja, 2012-től részt vállal a Hamisítás Elleni Nemzeti Testület műtárgyhamisítás elleni munkacsoportjának munkájában. Oktatóként a hazai becsüsképzés mellett több egyetemen is oktat. Előadóként rendszeresen szerepel művészeti, műkereskedelmi rendezvényeken.
A webinárium témája:
Kik és hogyan tették világhírűvé a magyar fotógráfiát? Világhírű a magyar fotógráfia? Hogyan kell fotót gyűjteni? Milyen kockázatokat rejt a fotógyűjtés? Mennyire számít nemzetközi műtárgynak egy magyar fotós műve? Ilyen és ezekhez hasonló kérdéseket járnak körbe a kerekasztal beszélgetés résztvevői, emellett a nézők a beszélgetés alatt az online chat felületen élőben is feltehetik kérdéseiket.
A részvétel – mint mindig – ingyenes, előzetes regisztrációhoz kötött. Az online kerekasztal beszélgetés a Zoomon keresztül történik, amelyhez az érdeklődők az következő linken keresztül csatlakozhatnak:
A Capa Központ 2014-ben alapította meg a Robert Capa Magyar Fotográfiai Nagydíjat azon alkotók munkájának elismerésére, akik kiemelkedő teljesítményt nyújtanak a magyar fotográfia bármely területén. A Capa-nagydíj 2022-es öttagú zsűrije tavaly októberben három ösztöndíjast (Barakonyi Szabolcs, Horváth Katalin Fanni, Móricz-Sabján Simon) választott ki a beérkezett pályaművek alkotói közül, ők hárman egy éven keresztül dolgoztak tovább sorozataikon.
Móricz-Sabján Simon: Árnyéksáv
Az elismerést minden évben az a fotós kaphatja, aki szakmailag megalapozott múlttal rendelkezik és korábban kiemelkedő tehetségről tett tanúbizonyságot – áll a Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központ közleményében. Móricz-Sabján Simon az Alföldről készített Árnyéksáv című sorozatával nyerte idén a nagydíjat. Több mint 10 éve fényképezi az Alföldet, korábbi fotóesszéjét új címmel és tágabb témákon át folytatta, elsősorban ezen települések lakóinak és közösségeinek sorsfordulataira koncentrálva.
Mindig is lenyűgözött ennek a világnak a rám gyakorolt hatása, az itt élők hétköznapjainak ereje és a sok helyen tapasztalható mulandóság, melynek jeleit testközelből látom. Szinte mindent veszély fenyeget a kiöregedés, az elvándorlás és a szűkös lehetőségek miatt, így a fiatalok helyben maradását, a hagyományok, a szokások megőrzését és a közösségek életben tartását is. Az iskolák bezárása már elég korán elmozdítja a fiatalokat illetve szüleiket, a kisüzletek, a kocsmák vagy a közösségi terek megszűnése pedig lassan megpecsételheti a települések sorsát is. Az itt élők nehezen tudják előrevetíteni, hogy milyen jövő előtt állnak, de a tanulmányok szerint a következő évtizedekben a magyarság akár egytizede eltűnhet és a magyarok négyötöde városokban él majd. A fiatalokat leszámítva kevés ember sorsa változik meg gyökeresen rövid időn belül, a térségek döntő többsége viszont már nem biztos, hogy ugyanazon pályán fog mozogni, mint eddig.
A vidéki emberekben és közösségekben rengeteg erő van. Ellenálló képességük az erős identitás- és hovatartozás-érzésből fakad, ami helyben tartja őket. A vidéki ember attól erős, hogy mindig tudta: mindegy hol a hatalom, a világ közepe ott van, ahol ő él. Az idősebb generációt semmilyen probléma nem tudja elűzni a szülőföldjéről, még úgy sem, hogy a gyermekek és unokák elköltözése miatt gyakran az elmagányosodás vár rájuk.
A világ viszont gyorsan változik, még ha sokak változatlanul is élnek benne. 2022 meghatározó év és rendkívül nehéz körülményeket teremt. Most kerültek előtérbe a megváltozó időjárás és a világválság hatásai. A települések és lakóik komplikált és rendkívül árnyalt helyzetbe kerültek a perzselő aszályok, a rendszeres bozót- és erdőtüzek, a válság miatti súlyos áremelkedések és az infláció miatt. Az Alföldön élőknek a jövőben valószínűleg sok mindent újra kell értelmezni, miközben a kérdések egyelőre válaszok nélkül sokasodnak. Gyermekkorom alföldi nyarai után bennem is él egy határozott vidéki kép, így a fő kérdés abszolút személyes is: a sorsszerű változások mivé alakítják az Alföld településeit és hogyan alakul az itt élők jövőképe?
A Capa Központ az ösztöndíjak és a díj odaítélésével hangsúlyozni szeretné elkötelezettségét a társadalmat gazdagító kreatív művek elkészülése mellett. Az ösztöndíjak és a díj az alkotók további fejlődését és jövőbeni kísérletezésének előmozdítását szolgálja.
Az Antikvárium.hu ez év októberében 17. alkalommal nyitja meg tematikus árverését, és 10 napon keresztül várja a licitálókat.
Tételek, melyek eddig ismeretlenek voltak az aukciós piacon.
A MedvetáncJózsef Attila egyik legjelentősebb kötete, már csak azért is, mert benne a költő maga válogatta össze korábbi költői termésének javát, s így hozott létre egy, a saját munkásságát reprezentáló kötetet. A kötet kiemelkedik az eddig ismert példányok közül, hisz ez a most felbukkant kötet az első közvetlen dokumentuma, a kutatók előtt eddig is ismeretes József Attila és Kárpáti Aurél közötti kapcsolatnak.
Szerb Antalnak a Rózsakeresztbe írt jelen ajánlása egyike lehet utolsó dedikációinak.
A címzettek, bár „csak” becenéven, illetve keresztnéven vannak jelezve, jól azonosíthatók: Dobrovits Aladár és felesége, Dömötör Tekla. A bizalmas megszólítás pedig éppen hogy a közeli barátságra utal.
Mikszáth Kálmán kevés cikkének kézirata maradt az utókorra. Ez persze korjellemző: a szerzők ekkor még kéziratban adták le cikkeiket a nyomdának, így az egyetlen példányban létező autográf az esetek legnagyobb részében a szedés és a nyomtatás után – fölöslegessé válva – megsemmisült; egyszerűen kidobták.
Ez a most előkerült Mikszáth-kézirat azért maradhatott fenn – mert nem került nyomdába. Ugyanakkor éppen ezért sok tekintetben „érdekesebb” is, mintha megjelent volna. Akézirat betekintést enged Mikszáth írói műhelyébe, az alkotási folyamatba, megmutatja az író (nyelvi) gondolkodását, láthatóvá válik általa a gondolatok belső hintázása.
Balázs Béla, Magyarok Mexikóban c. eddig ismeretlen drámájának eredeti kézirata. A darab nem szerepel a költő egyetlen életében megjelent kötetében sem, és nem került bele a gyűjteményes kiadásokba se, továbbá nem regisztrálja a kéziratos hagyatékának katalógusa sem.
Számos jubileumi és könyvnapi emlék, a több mint 100 szépirodalmi, 21 bibliofil és 100 első kiadásban megjelent tételt számláló kínálatban.
Jókai Mór által dedikált, a regényíró 50 éves írói jubileumára rendezett ünnepség alkalmából Strelisky udvari fényképész által készített fénykép.
Szögedi szinház Gyalu műsorával – Juhász Gyula által írói álnevén aláírt, számozott példány
Karinthy Frigyes: Együgyü lexikon – aláírt, számozott példány
Égi és földi szerelem – Molnár Ferenc és Rippl-Rónai József által aláírt, bibliofil, számozott példány
Tekintse meg a tematikus témaköri összeállításokat
és válogasson értékes köteteket könyvespolcára!
Licitáljon az Antikvárium.hu online piactérben megnyíló aukciójának arculatát is színesítő autográf magánlevelezésekre, és gazdagítsa kézirat gyűjteményét!
Benczúr Gyula levele saját névjegykártyáján Kézdi-Kovács László festőművész részére
Bernáth Aurél által Dr. Rédey Tivadarné részére írt két magánlevél
Ferenc tecki herceg [Francis, Duke of Teck], II. Erzsébet brit királynő dédapjának autográf, aláírt levele [Liszt Ferenc koncertjére invitáló levél.]
Feszty Árpád levele Kézdi-Kovács László részére
I. Ferencz József hivatalos meghívólevele gróf Széchenyi Ödönnek az 1865-ös országgyűlésre
Dr. Ortutay Gyula “Magyar Vallás és Közoktatásügyi Minisztérium” száraz bélyegzős fejlécezésével ellátott levélpapírra gépelt, aláírt levele Hincz Gyula úrnak
Paál László festőművész aláírt, autográf magánlevele
Tamási Áron aláírt, autográf levele
Keresse fel a „Kéziratok, gépiratok” témakör ritka darabjait!
Az Antikvárium.hu dedikált tételeket felsorakoztató aukciójának szervezői igazi érdekességeket vettek föl katalógusukba – olyan szerzők dedikált, aláírt köteteit, kiknek lába egykor a magyar földet járta, de később Európát, és a szülőhazát elhagyva az amerikai földrészen érte őket az örök álom végtelen nyugalma.
Dedikált fotók és fotóalbumok gazdag kínálatát nyújtja a licitálóknak a 17. dedikált aukció:
Kassák Lajos, Féner Tamás, Szebeni András, Korniss Péter, Escher Károly
albumai kalapács alatt!
Képzőművészek által dedikált és aláírt művészien illusztrált kötetek is licitálásra hívják az árverés megtekintőit!
Kopasz Márta, Borsos Miklós, Kass János, Szász Endre, Szántó Piroska, Rippl-Rónai József
Würtz Ádám, Zórád Ernő
Sport – Sport – Sport!
13 tétel : 64 kézjegy
Albert Flórián, Grosics Gyula, Puskás Ferenc, Hidegkuti Nándor, Rákosi Gyula,
Bocsák Miklós, Franz Beckenbauer,
Fa Nándor, Papp László, Endresz György, Magyar Sándor, Szalay Emil
Több mint 100 tematikus témakör, 223 egyedi tétel, köztük számos korábban Magyarországon nem aukcionált ritkaság!
Válogasson bizalommal, és gazdagítsa magángyűjteményének tárházát!
Az egyes köteteket az érdeklődők megtekinthetik és személyesen kézbe vehetik a webáruház IX. kerületi, budapesti átadópontján október 13-tól 20-ig.
A már jól ismert módon minden egyes kötetről az átlagos katalógusinformációnál sokkal gazdagabb fotóanyag és írásos háttérinformáció (a leiratokon túl előszó, tartalomjegyzék és fülszöveg van minden olyan könyvnél, ahol ezek rendelkezésre állnak) található a webáruház aukciós felületén, hathatósan segítve ezzel a licitálás előtti tájékozódást új és visszatérő ügyfeleink számára egyaránt.
Az ofszetnyomás (vagy offszet) egy litográfiai eljárás, melynek lényege, hogy a festéket egy speciális nyomólemezre viszik fel, majd onnan egy gumihengerre, innen kerül a papírra a nyomat. Az ofszetnyomtatáskor a CMYK színteret alkalmazzák. A nyomdaipar egyik legelterjedtebb nyomtatási eljárása hisz rengeteg mindent lehet a segítségével nyomtatni; a könyveken, magazinokon kívül például csomagolóanyagokat és levélpapírokat is. Nagyobb példányszámok esetén különösen közkedvelt.
Ofszetek
Rövid története
Az ofszetnyomtatást két különféle változatban fejlesztették ki. Az első rotációs ofszetnyomó gépet Angliában építették meg, szabadalmát pedig 1875-ben Robert Barclay jegyezte be. A fejlesztés több korábbi nyomtatási eljárást kombinált Richard March Hoe 1843-as rotációs nyomdájával, amely kő helyett egy fémhengert használt. Az ofszethengert speciálisan kezelt kartonnal borították be, amely a kőről a fém felszínére vitte át a nyomtatandó képet. Később a hengert borító kartont gumira cserélték, amely még ma is a legszélesebb körben alkalmazott anyag erre a célra.
Az RZO ofszetnyomtató
A XIX. század végén a fotográfia népszerűvé válásával sok litográfiai cég ment csődbe. A fotógravírozás, amely illusztrációk helyett rasztertechnológiát alkalmazott, dominánssá vált a századfordulón. Sok nyomda, köztük Ira Washington Rubelé is az alacsony költségű litográfiai eljárást alkalmazta, hogy fotók és könyvek másolatait elkészítsék. Rubel 1901-ben egy véletlennek köszönhetően fedezte fel, hogy ha fémhenger helyett gumihengert használ a nyomtatáshoz, a nyomat tisztább és élesebb lesz. A technika finomítását követően a Potter Press nyomdaipari vállalat 1903-ban építette meg az első kifejezetten ezen az elven működő nyomdagépet.
1907-ben San Franciscóban a Rubel-féle ofszetnyomdát már aktívan használták. Nagyjából ugyanebben az időben a Harris Automatic nyomdaipari vállalat tulajdonosai, Albert és Charles Harris is készítettek egy hasonló elven működő eszközt. 1904-ben az Egyesült Államokban élő, német származású Caspar Hermann szintén kifejlesztett egy ofszetnyomó gépet Senefelder kőnyomtatási eljárását továbbfejlesztve, 1906-ban pedig visszatért Németországba, ahol megépítette az első német ofszetgépet, a Triumph-ot.
Az ofszetnyomtatás folyamata
Nagyon röviden: a nyomólemezen lévő festékezett kép átadódik egy rugalmas gumikendőnek, ami egy forgó fémhengerre van rögzítve. A festékezett képet ez a gumikendő viszi a papírra. A gumikendő feladata, hogy ellensúlyozza a nyomathordozó esetleges felületi egyenetlenségeit, és így jobb minőségű nyomat készüljön. Egyébként a gumikendő felől ered az ofszetnyomtatás elnevezése is: a szó nem közvetlen nyomtatást, hanem átmásolást, áthelyezést jelent.
Az ofszetnyomó gép munkafázisai:
papíradagolás
festékezés
nyomtatás – a papírt az ellennyomó henger vezeti és nyomtatás közben a gumikendős hengernek préseli
papír kirakása
A fenti fázisok mellett a nedvesítőmű alkohollal elegyített vizet is juttat a nyomólemezre. Az ofszetnyomó gép még nem említett hengerei a gumikendős henger (ezen van rögzítve a gumikendő), és a formahenger, amely körül a hajlított nyomólemez található meg. Nyomtatás közben ezek a hengerek egymással érintkezve forognak.
A nyomóformák létrehozását reprodukciónak is nevezik és a képek, szövegek, grafikák átvitelét jelenti a nyomólemezre. Korábban (és manapság még a kisebb nyomdákban) ez a folyamat manuálisan történt filmen és szerelőfólián keresztül, ma nagyrészt közvetlenül a számítógépről kerülnek az információk a lemezre (Computer to Plate). Az ofszetnyomtatás formakészítése egyszerűbb, gyorsabb és költséghatékonyabb, mint a magasnyomás nyomóformájáé. Az ofszetnyomtatás hagyományos nyomóformái a cinkből vagy alumíniumból készült egyfémes lemezek 0,1–0,5 mm vastagságban. Az ofszetlemezek ma már előérzékenyítettek, ez teszi lehetővé a másolóeredetin lévő információk pontos átvitelét a nyomóformára. Az ofszetnyomtatásnál a nyomóforma befestékezése csak a lemez oleofil (zsírszerető) részein következik be, a lemez nem nyomó részeit a víz nedvesíti. Valamennyi rácsponton és egyéb rajzi elemen azonos vastagságú festékréteg található. A finom rácspontok nyomása a nyomdafestékektől egészen különleges folyási (reológiai) tulajdonságot követel.
Ofszet nyomdagép
Az ofszetnyomógépek típusai
Az ofszetnyomtatás lehet íves vagy tekercsnyomás. Íves nyomtatásnál a nyomógépbe ívekben kerül a papír, tekercsnyomtatásnál pedig tekercsben. Szárítóművekkel rendelkeznek, a szárítás történhet meleg levegővel, infravörös sugárzással, UV-sugárzással, vagy gázlánggal.
Digitális vs. Ofszetnyomtatás
A digitális nyomtatás és az ofszet között a lényegi különbség a számítógép használatában van: nincs szükség lemezek és nyomóformák készítésére, ugyanis a nyomat képe a fájlból egyenesen a nyomógépbe kerül, amely akár egy PDF is lehet. A modern digitális nyomtatók már ugyanolyan magas minőségű nyomatot tudnak alkotni, mint az ofszetgépek, így ebben nincs különbség a két technika között. Az ofszetnyomtatás előnye, hogy a lemezeket csak egyszer szükséges legyártani a nyomtatáshoz. Darabszámra lebontva, egy bizonyos mennyiség felett bőven megtérül a lemezek költsége, olcsóbb áron kivitelezhető vele a nyomás a digitálissal szemben.
Szeptember 18-án zárt a MŰTŐ csoport kiállítása a Budapest Galériában. A 2016-ban alakult független művészeti platform és kollektíva legutóbbi tárlata az első olyan kezdeményezés, amely során a csoport nyolc tagja közösen létrehozott alkotások bemutatására vállalkozott.
MŰTŐ csoport: Ezt a vad mezőt ismerem, Budapest Galéria, 2022.08.10-09.14
A MŰTŐ csoport Ezt a vad mezőt ismerem című kiállítása zavarba ejtően megengedő. Azért írom ezt, mert az óbudai Budapest Galériában kialakított terekben akadályokkal találkozunk, de csak mérsékelten érzékeljük az ellenállásukat. Pedig a szomszédos helyiségek pályákra-szintekre, vetélkedőkre, még készülő vagy már leépült játszóházakra is emlékeztetnek. Például az Idegmező termében az egymásba fonódó, faragasztóból, fűrészporból, drótból készített indákat nézve felvetődhet: miért nem úgy találkozunk velük, hogy csak rajtuk keresztül juthatunk tovább? Esetleg beléjük gabalyodva, mint lebegő hínárba, vagy olyan gyökerekbe, amik közül a föld kiszabadult?
Fotó: Juhász G. Tamás (a MŰTŐ jóvoltából)
Az „akadályt” körbesétáljuk, aztán a következő teremben (Mágneses mező) a lógatott agyagdarabkák sem töltik ki a termet annyira, hogy beléjük ütközzünk. Összbenyomásom, hogy itt végig távolságot tarthatunk attól, ami a távolságok leküzdését megnehezítheti. Ez hozzájárul ahhoz is, hogy a művek ne romantizálják harcként a természettel/a természetünkkel folytatott interakciót. Továbbá a kiállítás inkább a befogadó tudattól vár interaktivitást, a látogató fizikumától kevésbé, már amennyire ezek szétválaszthatóak. Végül egy vízforrás pontos utánzatához, valóságos vízhez és egy kúthoz jutunk el (Karrmező), de nem fordulunk olyan kérdéssel a galéria őréhez (valaki követett, akinek ez volt a munkája), hogy a kezünket a vízbe márthatjuk-e.
Fotó: Juhász G. Tamás (a MŰTŐ jóvoltából)
Tulajdonképpen hol vagyunk? „Tekeredő kötegek” előtt állunk. Ha a „közösségre tekinthetünk lényként”, ahogy a kiállítás leírásában olvassuk, és ezek a munkák acsoport mint egység belső és külső viszonyait, dinamikáját kutatják, akkor lehet, hogy egy ismeretlen (?) fajhoz tartozó egyedben járunk. Vagy majdnem, mert a legkevésbé sem érezzük magunkat úgy, mint Ace Ventura, miután elbújt egy orrszarvúban a Hív a természet című 1995-ös filmben. Jóllehet az anyagok elementáris közelsége itt is érezhető, de a szorítás, a közegé, a társadalomé nem annyira. Szó esik róla, de az alkotók úgy alakították ki ezt a kisvilágot, hogy megfeleljen a tervezett analízis szabadságigényének.
Az együtt (is) dolgozó művészek kollektív létezése a maga meghatározatlanságaival, többértelműségével együtt tárul elénk. A befogadó ahhoz hasonlóan nem láthatja előre, milyen irányba tart majd az értelmezése, ahogy az Első térÖrdögszántásának elárasztásáról nem tudjuk, milyen kapcsolatokat létesít az alkotók által szó szerint felásott földben. Két titok, az egyéni befogadás enigmatikussága és a teameken belüli, személyközi kapcsolódásé izgalmas korrelációt hoz létre. Egy videón figyeljük a víz munkáját, körülöttünk átlátszó plexilapok lógnak, de szórtan rögzítve, nem szoros egymás mellettiségben. Így egyes magyar ABC-k szeletelt ajtajának képét idézik, de távol is tartják, mint azok a legyet.
Fotó: Juhász G. Tamás (a MŰTŐ jóvoltából)
Itt a kortárs Magyarország egyébként is speciális jelenléttel bír. A művészeti szcéna gondosan definiált Hangfolyamként jelenik meg. Ugyanakkor a bejátszott mondatok, bár fontos, hogy a trivialitásokat újrafogalmazzuk, átismételjük, kérdéseket vetnek fel. Bokor Péter azt állítja, hogy „hasonlóan gondolkodókkal együtt dolgozni jó”, és tényleg. A Hollow kollektíva szerint „a bizalom, szakmailag és emberileg egyaránt, szükséges velejárója is a művészet csinálásnak”, ami nem vitás. Iva Kuzmanović szerint fontos, hogy „bármi történjen, legyen hely és mód együtt gondolkodni”. Jogos. Az sem kérdés, hogy Mézes Tündének és Varga Ádámnak igaza lehet: a csapatmunkában az „elcsúszások, idő és energia befektetési eltérések […] problémát okozhatnak.” Nemes Z. Márió tapasztalatát pedig, miszerint „azt tanultam meg, hogy ha valami véget ér, akkor mész tovább”, akár meg is fogadhatnánk, ha intelem lenne. Főleg azért, mert „van, hogy egyedül érzed magad egy csapatban is”, ahogy Puskár Krisztán kockáztatja meg. De hangsúlyozom, hogy számos informatív(abb) megállapítás és inspiratív(abb) észrevétel is helyet kapott a „hangszövet”-ben, amely egyetlen „pszeudó karakter”-hez tartozik. Másfelől a hasonló kijelentések jogosan kapnak helyet: nem az ittlétükkel, hanem a mennyiségükkel keltettek feltűnést. Mintha egy „team-munka alapismeretek” kurzus részeként hallgattam volna ezeket. Vagyis a kiállításhoz készült füzetben közölt interjúk egyes pontjain már akkor sem egyértelmű, honnan érkeznek a szavak, amikor a „pszeudó karakter”-t a galériában még nem alkották meg. A „ki beszél?” kérdés előcsalogatása a „hol vagyunk?” után ugyanakkor nem véletlenszerű. Az Ezt a vad mezőt… tereiben a hangok és az anyagok elnavigálnak ugyan a jelentés különböző tartományai felé, de a jelenlét(ük) emléke, ha távoztunk, valószínűleg karakteresebbé válik.
Ezen túlmenően antropológiai adottság, hogy a tanulságokhoz visszalátogatunk. Egyrészt a közfelfogásaink, szigeteléshez, buborékfóliához hasonlóan, természetes óvatosságunkra is utalnak. Másrészt az észlelés nem mulaszthatja el, hogy az ember ismétlésszerűen definiálja önmagát, ahogy a forrás végtelenítve forgatja a vizet. Sőt, akár az utóbbi mondatot is be lehetett volna játszani mint félig-meddig közhelyet. Valószínűleg hajlamosak vagyunk hasonlóakat generálni, ha egyszer annak a feldolgozása, hogy közösségben létezünk, így zajlik. A hallhatón keresztül az emberi természet kapcsolódik a föld, a gyökér, az agyag, a szikla (a műtárgyak) által képviselt másik természethez, és miközben ilyen összeköttetés létesül, a termekben a tulajdonnevektől is távolodunk. Például nem tudjuk, hogy az alkotócsoportnak melyik tagja hagyta az éppen szemlélt nyomot az agyagdarabkán, és a magyar földrajzba sincsenek becsatornázva a természettöredékek. Ahogy az említett plexiajtó lapjainak elhelyezkedése is eltávolította egyes magyar kisboltok képét, miután felidézte, úgy a kiállítás címe is mellőzi az idézett Ady Endre-versből a lecövekelést: „Ezt a vad mezőt ismerem, / Ez a magyar Ugar”. Ezzel izgalmas átjárás jön létre a nyugatos szerző és Bourdieu mező fogalma között, annál is inkább, mert a legsikerültebb installáció esetében a kétféle mezőhöz vagy a környékükhöz rendelhető fogalmak és reprezentációk több különböző tengelyen helyezkednek el. A „több tucat, maroknyi méretű, egymáshoz idomuló, biomorf agyag szobor mindegyikéhez egy-egy tag által választott fogalom vagy érzet is társul, egy pozitív-negatív érzelmi töltetű skálán”, írják a művészek. Meghatározó, hogy melyik elem mennyire távolodik el a padlótól-plafontól, illetve a halmaz centrumától, a morphing animáció mellett pedig a fogalmakat kiírva is látjuk: „hatalmi játszmák”, „közös növekedés”, „rugalmas identitás” stb. Itt az absztrahálás koncepciója és a látványvilág is vonzó, miután az alkotók a digitális másolatot, a vetítés és a lógatás technikáját összevonták. Sci-fik és horrorok díszleteire is rímel, amit látunk, mégsem tartja meg ezek esztétikáját stabilan. Az Ezt a vad mezőt… következetesen játszik a távolságokkal.
Fotó: Juhász G. Tamás (a MŰTŐ jóvoltából)
„Egy zongora / mindenhez hasonlít, traktorra, / cipőre, sokrekeszes pénztárcára.” – írja Szijj Ferenc a Kenyércédulákban (2007), és első ránézésre ez a kiállítás is hasonló érzetet keltett: a befogadói aktivitás talán túl sok mindent belevetíthet. Persze, az ars poetica szerint a MŰTŐ csoport a „közösség zártságát” nem pártolja, így aki belép, konceptuális alkotótárs lehet. Átélheti például, ahogy a jelentéstulajdonítás során lecselezik őt. Én például az ’akadálypálya’ olvasatomat végül már nem tekintettem elsődlegesnek, ahogy a „posztszürrealista humor” címkéjéről is lemondtam, bár a galériakirándulásnak kedvező szobaforrás miatt elsőre vonzónak tűnt. A második megtekintés során, a leírások-kommentárok ismeretében az élmény módosult. Az Ady-féle „kacagó szél”-nek sem adhattam sok esélyt, nem véletlenül nem ez került a kiállítás címébe A magyar Ugaron című versből. Ettől függetlenül elképzelhető az Ezt a vad mezőt…-nek egy olyan változata, amelyik másfajta interakcióra is csábít. Például egy-egy belógatott agyagdarab meglengetésére, esetleg utasítások szerint, bár az egy másik társasjáték lenne. Ennek a mezőnek a vadsága talán megtisztítaná önmagát az ilyesmitől, ahogy az emberi tényezőt, illetve a megmutatkozását korlátok között tartja, miközben mégis a viszonyait ábrázolja. A szobrok is inkább biomorfok, mintsem antropomorfok, ugyanakkor nem egyértelmű, hogy ez egy ember–természet konfrontáció eredménye-e. Itt az emberi viszonylagos hiánya nem szükségszerűen barátságtalan.
Miközben a milliárdosok elhúznak a bolygóról, mi itt maradunk egy kiszáradó meder közepén, megfeneklett bárkával, füstbe ment tervekkel és földbe állt gazdasággal. Semmi okunk azonban a csüggedésre, hisz van egy másik valóságunk, fejünkön a VR szemüveg. Ha pedig egy percre levennénk, talán meglátnák azt is, hogy még tényleg lehetséges egy másik jövő. Méghozzá itt.
Szeptember első heteiben, Linz városában úton-útfélen egy plakát hívta fel magára a figyelmet: A muzsika hangjából ismert, de mostanság leginkább a look at all the fucks I give mém alapjául szolgáló, újraértelmezett női alak nézett vissza a járókelőkre. Jobban mondva csak nézett volna, ugyanis fején VR szemüveggel, arcán hatalmas mosollyal, egy kiszáradt tenger közepén igyekezett épp a virtuális valóság gondtalanságába menekülni, miközben a háttérben egy rakéta által húzott csík jelezte, milyen sebességgel hagyják el a világ legismertebb tech milliárdosai, Elon Musk és Jeff Besos az eddigre látszólag ténylegesen elsüllyedt hajót. A meglehetősen sűrű vizuális anyag az Ars Electronica Fesztivál idei, Welcome to Planet B. A Different Life is Possible. But how? című kiadását hirdette.
Az idei Ars Electronica fesztivál nyitásakor, háttérben a Linz-szerte látható plakáttal. Fotó: Robert Bauernhansl
A plakát korunk technológiai gondolkodásának főbb toposzait gyűjtötte egybe: megjelennek rajta a technológiai szektorban elképesztő vagyont gyűjtő milliárdosok, akik az élhetetlenné váló Föld helyett új bolygót keresnek maguknak; ugyanakkor felbukkannak rajta a hétköznapi emberek is, akik a legújabb digitális vívmányok eszképizmusát kihasználva várják ölbe tett kézzel, hogy a techóriások és politikusok megoldást találjanak minden globális problémára. Az Ars Electronica idei kiadása ezekkel a toposzokkal szemben próbált kritikus, ugyanakkor nem kétségbeesett pozíciót felvenni. A cím emiatt talán kissé megtévesztő is: a Planet B-re történő hivatkozással a kurátorok nem azt állítják, hogy Földünk valóban menthetetlen, ezért ideje továbbállni, hanem épp ellenkezőleg: azt igyekeznek hangsúlyozni, hogy másfajta életvitellel a helyi továbbélés is lehetséges. Ezt azonban nem a luxust kiszolgáló technológiai vívmányok fogják elhozni nekünk, hanem magunknak kell gyökeres változásokat eszközölnünk a mindennapjainkban. (Reméljük, ez az üzenetet eljutott az internetet bejárt „gazdag prepper tech brókhoz” is, akik végtelen vagyonukat és befolyásukat a Föld megmentése helyett luxusbunkerek építésébe és őrző-védő személyzet rekrutálásába tervezik forgatni.)
Jövőorientált technológiák a központi kiállításon
A rengeteg kiállításból, előadásból, workshopból és koncertből összeálló fesztivál koncepciója leginkább a linzi Johannes Kepler Egyetem Science Parkjában megrendezett központi kiállításon, a STUDIO(dys)TOPIA – At the Peak of Humankindon domborodott ki, amelyen több tucat nemzetközi alkotó vonult fel. Az Ars Electronica szellemiségéhez mérten itt nem csak klasszikus értelemben vett műtárgyakat állítottak ki (sőt, dominánsan nem ilyenekből állt össze az anyag), sokkal inkább a spekulatív és a szociális design, vagy épp a bioengineering eszköztárával megvalósuló projekteket mutattak be.
Olyan izgalmas, jövőorientált technológiák bukkantak fel itt, amelyekkel valóban csökkenthető lenne a környezetszennyezés mértéke, vagy éppen a már természetbe kerülő hulladékot újra a körforgás részévé lehetne tenni. Fenntarthatóbb, a társadalmi kihívásokra reagáló divatprogram; tengeri hulladékot felhasználó terrazzo csempe-prototípus; digitális platform az otthonukból erőszakkal elűzött családok emlékezetének dokumentálására – hogy csak párat említsünk. A legizgalmasabb projektek azonban jelenünk tendenciáiból kiindulva, egy elképzelt jövő vagy egy elképzelt technológia felvillantásával igyekeztek itt és most cselekvésre ösztönözni, de legalábbis feltárni napjaink anomáliáit.
The Intersection / Superflux
Maga a kiállítás nem véletlenül nyitott a brit design stúdió, a Superflux The Intersection című videómunkájával, ebben ugyanis összpontosul az idei Ars Electronica minden törekvése: a spekulatív design eszköztárával dolgozó alkotók dokufikciós kisfilmje egy olyan elképzelt jövőben játszódik, ahová a készítők szerint az erőszakos, a klímaválságot nem kellőképp komolyan vevő, a média szerepét a leginkább kattintások számában és a hiperpontos targetálásban mérő jelen szükségképpen torkollik. A mű erőssége leginkább abban áll, hogy bár nem kertelnek az emberiségre leselkedő veszélyek kapcsán, és reálisnak tűnő képet festenek a fenyegető katasztrófáról, amely felé gőzerővel haladunk, azt is igyekeznek hangsúlyozni: lehetséges másfajta jövő is – ehhez azonban a kooperációt többre becsülő hozzáállásra lesz szükség.
Részben ide kapcsolódik Tega Brain és Sam Lavigne közös kezdeményezése: a Synthetic Messenger nevű hack-projekt a clickbaitre és hirdetésekre alapuló médianyilvánosságot igyekszik egy kisebb bot-hadsereg segítségével kiigazítani. A projekt során a botokat arra programozták, hogy minden nap felkeressék a klímaváltozással kapcsolatos cikkeket, és kattintsanak rá az ezekben megjelenő hirdetésekre, ezáltal megnövelve az efféle híradások hirdetési értékét. Brain és Lavigne a médiát egyfajta klímamérnökként határozzák meg, amelynek azonban jelenleg a hirdetési piac diktál – a mű így egyszerre fogalmaz meg kritikát a figyelemgazdaság mechanizmusaival, és a hiteles tájékoztatás szélmalomharcával kapcsolatban.
Calico Human / Kuang-Yi Ku. Fotó: Tom Mesic
Két munkával is szerepel a kiállítás egyik legprovokatívabb alkotója, a tajvani-holland Kung-Yi Ku, akinek installációi alapját a migráció kérdései szolgáltatják. Calico Human című munkájában az óceániai térségbe vándorolt európaiak bőrrák-kockázatából indul ki: kutatása szerint a brit örökséggel rendelkezők bőre nem képes adaptálódni a helyi fényviszonyokhoz, így tízszeres az esélyük az agresszív bőrrák kialakulására, mint a helyi őslakosoknak.
Munkájában olyan orvosbiológiai beavatkozásokat vizsgál, amelyek képesek lennének az emberek bőrszínének átalakításra – ennek köszönhetően pedig mindenki nyugodtan süttethetné a hasát az ausztrál Nap alatt. Center for Plant Immigration Integration című munkája az ellentétes migrációs útvonal anomáliáit igyekszik feltárni: Ku saját tapasztalatát, a keletről nyugatra vándorló lét nehézségeit az otthonában őshonos szójabab fiktív EU-s integrációjával állítja párhuzamba.
Center for Plant Immigrant Integration / Kuang-Yi Ku. Fotó: Tom Mesic
Projektjében modellezi azokat az elképzelt bürokratikus folyamatokat, amelyekkel a szójabab hasznos, integrált tagja lehet az Unió (növény)társadalmának – ezzel pedig leginkább a megkülönböztetett expat és migráns létet világítja meg; nem mindegy ugyanis, hogy egy növény nemesített importált termék vagy invazív faj.
Golden Nica és S+T+ARTS Prize
Minden évben komoly várakozás övezi Ars Electronica díjainak átadását: a különböző kategóriák Golden Nica-díjjal jutalmazott győztesei ugyanis előre jelezhetik, hogy az elkövetkező években milyen trendek uralják majd a művészet, technológia és társadalom keresztmetszetében alkotó művészek tevékenységét, és az őket kiállító intézmények kiállítási programját. Ezzel a tendenciával azonban kissé ellentétes ezen alkotások prezentálása: a szintén a JKU campusán bemutatott shortlistes és díjazott munkák sok esetben kis helyre zsúfolónak össze, így kiállítási tárgyként nehéz őket élvezni. Pláne igaz ez azokban az esetekben, ahol nem konkrét művekről van szó, hanem sokkal inkább az alkotó technológiai újításáról, koncepciójáról. Így tehát gyakran előfordul, hogy a legösszetettebb, legizgalmasabb kezdeményesek a legkevésbé látványosak, és első pillantásra nehéz értelmezni a díjazottak sikerének mibenlétét is.
Being / Rashaad Newsome
A számítógépes animáció kategóriát Rashaad Newsome nyerte Being nevű humanoid mesterséges intelligenciájával: a gépi tanulás segítségével programozott AI a kolonialista gondolkodás ellen küzdve egy griot (afrikai törzsi énekes) alakját magára öltve tart workshopokat, amelyek az előadás, a kritikai pedagógia, a tánc, a történetmesélés és a meditáció eszközkészletével igyekszik árnyalni a hegemón eurocentrikus narratíva ellen küzdeni. Hasonlóan politikai indíttatású az interaktív művészet kategóriájának győztese: a Bi0film.net Resist like bacteria névre keresztelt projektje nomád hálózatok létrehozásával járul hozzá a véleménynyilvánítás szabadságához. Az alkotók a hongkongi tiltakozási hullám szimbólumává vált sárga esernyőket parabola-WIFI-antennákkal szerelték fel, így óvva a tiltakozókat az online megfigyeléstől és a kommunikációt cenzúrával, az internet blokkolásával menedzselni kívánó politikai erőktől.
A tokiói Avatar Robot Café DAWN ver.ß vihette haza a digitális közösség fődíját, melynek robot felszolgálói valójában robotizált avatárok – olyan emberek avatárjai, akik egészségügyi okokból képtelenek lennének ellátni a vendéglátós feladatokat, így azonban otthonuk vagy akár kórházi ágyuk biztonságából képesek a munkaerőpiacra (vissza)integrálódni.
AVATAR ROBOT CAFE DAWN ver.β / Ory Yoshifuji (JP). Fotó: Ory Laboratory inc.
A digitális humanizmus díjjal a The Data Nutrion Projectet jutalmazták, amely a mesterséges intelligenciát tanító adatkészletek elfogultságát próbálja bemutatni, hasonlóan a boltban vásárolható ételeken található, összetevőket listázó élelmiszercímkékhez. Hosszútávú céljuk, hogy különböző projekteken keresztül világossá tegyék, milyen problémákat hordoz magában, ha a mesterséges intelligencia tanulási folyamatába a jelenleg is alulreprezentált, marginalizált csoportokról nem árnyaltabb adatok kerülnek be, és ezen vakfoltok feltérképezését követően megoldásokat is ki akarnak dolgozni.
Az Ars Electronicán átadott másik díj a S+T+ARTS Prize, amelynek keretében két kategóriában hirdetnek győztes. Az innovatív kollaboráció díját idén Giulia Foscari és az UNLESS együttműködésében létrejött, Antarctic Resolution című projektje nyerte el: a kezdeményezés célja nem kevesebb, minthogy a Föld lakosságának figyelmét végre a hetedik, őslakosokkal nem rendelkező kontinens, az Antarktisz felé fordítsa, amelynek rohamos olvadása mindannyiunkat fenyeget. A projekt keretében létrejött, több mint ezeroldalas publikáció az akadémiai kutatásokat csodás vizualizációkkal vegyítette, így az többek közt a 17. Velencei Építészeti Biennálé központi pavilonjában is kiállításra került.
HOLLY+ / Holly Herndon. Fotó: Andrés Mañón
A művészeti élet számára azonban mind közül a művészeti felfedezés díjat hazavivő Holly Herndon Holly+ című munkája szolgálhat a legtöbb tanulsággal. Holly+ a művész digitális ikre, aki a magányos zenészek digitális tündérkeresztanyja lehet a jövőben: Herndon egy olyan megoldással állt elő, aminek köszönhetően bármilyen feltöltött hangfájlt Holly+ képes a saját hangján visszaénekelni. Az önmagában is érdekes technológiánál azonban már csak annak jogi és pénzügyi kerete izgalmasabb: a legjobban sikerült alkotások ugyanis felkerülhetnek a blokkláncra NFT-ként, az így befolyt összeg pedig 50%-ban az alkotó, 10%-ban Holly, 40%-ban pedig a DAO[1] között oszlik el. Fontos, hogy a DAO-hoz befolyt pénzt Holly+ továbbfejlesztésére használják.
Holly+ példája mind a zeneiparra, mind az online identitásunk megélésére komoly hatást gyakorolhat. Egyrészt, hogy egy zeneszerző 50%-os bevételhez juthat mindenféle kiadóval kötött szerződés nélkül, egészen egyedülálló. Ahogyan az is, hogy egy művész létrehozza és a közösség szolgálatába állítja digitális mását: a deepfake-ek korában, amikor féltve őrizzük saját digitális lábnyomunkat, bátor lépés közkinccsé tenni Holly+-t. Ugyanakkor Herndon szerint ez a kezdeményezés izgalmas példája lehet a jövő „identitásjátékának”: egy szabályozott rendszer keretein belül bárki kedvére kísérletezhet különböző zenék létrehozásával, és ehhez nem kell saját (online) bőrét vásárra vinnie.
Szatellit programok az nft jegyében
A fesztivál egyik legfőbb erénye, hogy nem csak a központi kiállításból és a pár napig tartó konferenciából áll: a Linzben egész évben nyitva tartó Ars Electronica Center mellett a város különböző múzeumaiban már a fesztivál kezdete előtt megjelennek a kapcsolódó programok és kiállítások, és sok a fesztivál vége után is látogatható marad – így akár azok is belekóstolhatnak az adott év fesztiválprogramjába, akik magára az Ars Electronicára nem jutnak el.
PIXELS / CryptoWiener
Az egyik központi helyszín minden évben a város szívében álló OK Kunst, ahol idén a bécsi központú Cryptowieners PIXELS kiállítása nyújt mankót az NFT-k világához: a játékosított, 3D-s pixelinstallációk mellett kihívások teljesítésével lehet bepillantani a digitális tokenek gyűjtésének színfalai mögé, a kriptovalutákat és NFT-ket tárolni képes wallet applikáció letöltésétől akár egészen az első NFT megvásárlásáig. Érdekes innen egy emelettel feljebb Christa Sommerer és Laurent Mignonneau The Artwork as a Living System kiállítására átlépni, és így egyben végiggondolni, hogy a médiaművészet pionírjainak kezdeti munkáitól hova jutott mára a digitális művészet.
A másik kihagyhatatlan helyszín a Francisco-Carolinum, ahol a fesztivállal egyidőben több napos NFT-konferencia is zajlott, és ahol az a Jonas Lund is előadott, akinek jól megérdemelt egyéni kiállítást rendezett a múzeum. A Studio Visit. How to Make Art in the Age of Algorithms című kiállításból felsejlik, hogy a művészvilág (és elsősorban a művészeti piac) karikírozásával, és a figyelemgazdaság újraértelmezésével operáló művész hogyan vált az NFT-kben rejlő lehetőségeket kiaknázó művészeti közeg egyik legizgalmasabb figurája. Kevésbé jól sikerült, de kétségkívül aktuális témákat feldolgozó kiállítás az ugyanitt megrendezett Meta.Space is, amely a tér kérdését több évszázad műalkotásainak tükrében villantja fel, kiemelt fókusszal a metaverzumok lehetőségeire. Az idei Ars Electronica alapján tehát bizton kijelenthetjük: a kripto pár éve ránk rúgta az ajtót, egyelőre jól érzi itt magát, és nem is tervez egyhamar tovább állni.
Szept. 7-11., Ars Electronica Center, Linz
[1] “A decentralizált autonóm szervezet (DAO) olyan szervezet, amely teljes mértékben képes működni emberek bevonásával, ám a szokásos irányítási struktúra nélkül. A DAO meghatározható olyan szervezeti rendszerként is, amely okosszerződések alapján automatikusan működteti és fenntartja önmagát, amelyben felhasználók választások útján határozzák meg a jövő irányát.” Forrás: https://www.virtualis.cash/tokenizacio-defi-es-dao-mik-ezek/#A_DAO
